Müncheni igazgyöngyöket, bajnokokat, kedvenceket húzunk a felszínre, bújunk lelkük mélyére, emlékezünk a rendszeresség elvét nem követve, de ígérve, hogy a lanyhulás előtti pillanatokban előhúzunk egy bőrnadrágban parádézó csodát, hogy alaposabban szemügyre vegyük. Mario Gomezzel alaposan megtanultuk, hogy a csatárt a góljai minősítenek. Epizódunk hőse az utolsó felnőtt bajnokiján a holland első vonalban mesterhármassal búcsúzott. Ezen információ után már Dexter Morgan sem tudná inkognitóban tartani kedvenc Phantomunk profilját. Jöjjön tehát Rudolphus Antonius Makaay, kinek a góljai csupán megtartották a Bayern márkanevet. Hajtás után kifejtjük.

Hogy mennyire lehet a Bayern Münchent összekötni a kaotikus szóval? A kérdés költői.  Ha nálunk rendetlenség, fejetlenség van, amolyan Uli- mértékkel, akkor azt Európában annyira veszik csak észre, hogy minden második évben mazsolázunk csak a Salátástálból és ezekben az években a nyolc között zuhanunk ki az elitligából. Olyan ez, mint mikor a pedáns, stréber gyerek bemegy vizsgázni. Kihúzza a legszarabb tételt, amivel a fél csoportot kaszálnák. Ő megizzad, aztán a tanár már csak az előéletére tekintettel is bevési neki a jelest, de az irigyei már a legördülő izzadtságcseppeknek is tapsolnak.

Pedig voltak nekünk is gyászos, szürkébb éveink, mikor a napot nem az átadott Allianz tetőszerkezete miatt nem láttuk. Nem tartottunk sehova. Persze, ha egy Bayern München egy helyben is topog, akkor is félelmetes és tekintélyt parancsoló, de a BL- győzelem utáni hullámvölgyből -mely pontosan be is futott, ahogy annak illik is, egy csúcsra járatott generáció esetében- évekig nem sikerült a megfelelő kilábalási módot megtalálni.

Frissíteni kellett, jöttek is az új nevek, még ha az olyan abszurd pletykák, mint a 2002-es világbajnokság egyik legjobb védőjének, Alpaynak vagy a Lazio argentinjának, Claudio Lopeznek a leigazolása nem is realizálódott. Uli járta a saját útját. Gyakorlatilag két év alatt lekaparta az aranycsapat már felesleges darabjait, s hamar új húzóneveket biggyesztett a Bayern- logó föle.

A 2001-es keret arcai közül néhányan a BL- győzelemmel már megették a kolbászuk javát: Jancker, Effenberg, Lizarazu, Andersson távozott, a Tábornok is felállt a kispadról Roy első szezonjának a végén, gyakorlatilag csak Kahn maradt az alappillérek közül. Jöttek az új fiúk: Deisler, Lucio, Ballack, Pizza vagy Zé Roberto. Ennek a generációváltásnak a jelképe lett a csatárposzton történő Elber- Makaay csere. Mindenki tudta, hogy az a korszak lezárult (még ha mi, fiatalságukat sirató, kivénhedt alkeszok módjára vissza is sírjuk minden adandó alkalommal), egy új csapatnak kellett ismét Münchenbe hozni a füles trófeát.

Ilyen körülmények között érkezett tehát Makaay, nem titkoltan azzal a céllal, hogy Elber klónja legyen. A csapat, hiába a beleölt eurómilliók, a Milan, a Deportivo (Roy előző klubja) és a francia Lens mögött 2003 őszén csoport utolsóként kizuhant a BL első csoportköréből.  Ugyan a bajnokságot utcahosszal nyerte, Elber utolsó szezonjában 20 gól fölött termelt és társ gólkirálya lett a Bulinak, de Uliék szeme megakadt a spanyol bajnokság gólkirályán, az aktuális Aranycipős Roy Makaayon, aki az Olimpiai Stadionban mesterhármassal terhelte Olli hálóját. Hoeness  lerabolta kinézte magának, és ilyenkor nincs az az orosz olajmágnás, spanyol gigaklub, kinek a csekkfüzetét ne zsírozná be. Majd’ fél éven át tartó alkudozás után felhúzta a bajor csapat tízes mezét.

Közben Elber Lyonba igazolt. A szappanopera alatt ugyan ment az etetés, hogy a két befejező megfér majd egymás mellett, de még maga Giovanne sem hitte el, hogy lesz keresnivalója a két még szinte ropogós igazolás, Pizza és Makaay mellett.

Megjött Roy és vele jöttek a rekordok, egy számomra igazán szürke és unalmas időszakban, mikor egyik kedvenc hasonlatommal élve, olyan volt a Bayern, mint a krumplis tészta, se jó, se rossz. Persze nem miatta, hisz ő hozta azt, amiért Uli szerződtette. Úgy kezdett, ahogy a két nagy előd Gerd Müller és Elber. A harmadik tétmeccsén szerezte meg első Bayern- gólját, ami a babonásoknak sok jót sejtetett. Nem is okozott csalódást, több mint száz találat követte még a történelmi elsőt.

Az első két szezonja egyénileg parádésra sikeredett: több mint ötven gólt termelt a két évadban, igaz előbb Ailton, majd Mintál orozta el előle a gólkirályi címet, melyet később sem is sikerült megszerezni. Roy Makaayt csak az nem kedvelte, akinek Real- címer van a mellén nincsen szíve.

Uli Hoeness a maga nyers modorában mutatott rá mennyire is illett Roy a Bayern- családba:

"Ötször venném meg Roy Makaayt, mielőtt ráfanyalodnék David Beckhamra."

Hiába kezdte úgy 2005 nyarán a szezont, talán az új arénától felpörögve, -ahol mindjárt egy duplával nyitott- hogy Rummenigge már Gerd Müller csúcsának megdöntéséről beszélt, hamar lehűltek a kedélyek. Hetekig csak kereste a kaput és keserédes szájízzel vonult nyári pihenőre, hiába lett bajnok a szétesés tüneteit mutató Magath- csapat. (Jellemző, hogy a bajnoki címet jelentő gólt egy feltörekvő saját nevelés szerezte. Igen, Ő)

Sőt, kétszer lőtt még tizenöt felett, mégis gyakran elégedetlenkedtünk vele. Még akkor is, ha tudtuk, hogy ő inkább csak szenvedője, mint okozója volt a harmadik Magath szezonban bekövetkezett teljes csődnek 2007-ben, mikor csak a negyedik helyre sikerült befutni a Bundesligában. Ez idő tájt már sokszor tartott a meccseken kávé- és teaszüneteket a pályán, meg- meg találtuk néhol akaratgyenge, motiválatlan játéka miatt. Hiába lőtt nagyságrendileg alig kevesebb gólt, játékban egyre jobban elszürkült. Nem mintha tehetett volna mást egy Magath edzette csapatban. Főleg egy Roy típusú gólreádor. Őt ki kell szolgálni, ki kell ugratni, be kell neki ívelni, rá kell kijátszani és akkor garantáltan beveri.

A csúcson, olyan volt Makaay, mint a csütörtök esti vacsora a koleszban: mindenből, jelen esetben mindenkiből jutott belőle egy kicsi. Kapott egy kicsit Elber technikájából, igaz néha majd'  olyan darabos volt, mint Jancker, de erőben csak Vierihez lehetett hasonlítani. Úgy szeretett a leshatárhoz járni, mint Pippo Inzaghi. Gólérzékenysége a nagy ellenlábashoz, Nistelhorse-hoz volt csak mérhető, de néha kellemetlenebbül aludt be egy meccsbe, mint Miro Klose rosszabb napjain. Minden skillje 10/8. Csupán emberségből 10/10.

Makaay az utóbbi évtized legsemmilyenebb korszakának volt az egyik jelképe Ballack és Lucio mellett. Nem keressük az ő felelőségét abban, hogy az a négy év ennyire szürkére sikeredett, lévén nincs is neki, csupán fáj egy kicsit érte  szívünk, mert ha ezek után a Bayern legjobb csatárai közé soroljuk, akkor gyanítjuk, hogy megfelelő hátszéllel több is kijöhetett volna. Főleg az utolsó két évben.

Az európai sikerektől ezekben az években messze járt a klub, kínos kupabúcsúk jutottak csak osztályrészül Makaaynak. Nem volt BL érett az a csapat, sem Hitzfeld, sem Magath alatt. A Roy- éra alatt legközelebb a nagy sikerhez talán Félix első évében járt a gárda, mikor Abramovics épülgető londoni olajgyára vágta hanyatt, a létező minden pech-kel ellátott csapatot. Az egyik ilyen volt az élete formájában játszó Roy hiánya a londoni odavágón, ahol az abszolút tapasztalatlan Guerrero gyötrődött Terryék ölében. Nem tudta hozzáadni a maga gólját Fantomunk, pedig ha valamikor, akkor ebben a szezonban benne volt a nagy dobás lehetősége. Már a csoportkörben mesterhármast szerzett a felkoncolt -és akkor még komoly tényezőnek számító- Ajax ellen, és a BL- góllövőlistán is az élbolyban toporgott.

Két évvel később az évtized talán legemlékezetesebb párharcában még legyőzték a Real Madridot, s Roy igazi klasszikust alkotott. Betalált a 3-2-es verességgel végződő madridi meccsen is, majd a Bajnokok Ligája történetének leggyorsabb góljával 10,2 másodperc elteltével belevágta ásóját a Capello- csapat sírjának helyére.

Hiába ontotta a gólokat La Corunaban és Münchenben is, közel száz bajnoki gólt szerezve három év alatt, hasonlóan járt a nemzeti csapatával, mint Elber. Csak ő klumpában. A válogatottnál nem becsülték meg, alapembernek még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett nevezni, inkább csak ajándékperceket kapott a negyvenhárom válogatottsága alatt. Nagy tornára is csak mindössze a portugáliai Európa- bajnokságra verekedte ki magát Ruud cseréjeként, ha a focistakánaántól messze álló pekingi olimpiától eltekintünk.

Royt is utolérte a müncheni csatárok végzete, 2007 nyarán Toni és Klose érkezésével létszámfölöttivé válik, és hamar véget vet az álmainknak, melyben végre három életképes támadónk szerepel. Meg Podolski. Egy könnyes búcsúlevélben adja át a helyét az újaknak. Máig nem gondolom, hogy menekülés lett volna ez a részéről, sokkal inkább csak felmérte a lehetőségeit és hozott egy ugyan fájó, de határozott döntést. Játszani szeretett volna, erre pedig Kloni mellett nem volt reális esélye. Főleg, hogy már ő sem tündökölt évtized eleji formájában.

Münchenből hazatérve hasonló helyzetbe került a hagyományai, a múltja miatt az egyik legnagyobb holland klubnak tekinthető Feyenoordnál. A klub legrosszabb napjait élte, mind szakmai, mind anyagi válság gyötörte és még gyötri ma is a rotterdamiakat. Nem a dobogóért küzdött, a klubhoz és a remek szurkolóihoz méltatlanul a középmezőnyben vesztegelt. Roy első szezonja sem sikerült túl fényesre, messze nem hozta azt a gólmennyiséget, amit várhattunk egy gyengébb ligába igazolva. Igaz, itt is minden szezonban szerzett legalább tíz gólt és a rotterdamiak is legendaként búcsúztatták.

Annyit elért, hogy nem voltam rest megkeresni a livescore-on a Feyenoord eredményeit Roy gól után kutatva.

Roy király két részben: Egy. Kettő.